Az elmúlt csaknem másfél évtizedben - elsősorban a műkereskedelem gyors fejlődése révén - számos kevésbé ismert, sőt szinte teljesen elfeledett festői életmű került az érdeklődés középpontjába. Gróf Batthyány Gyula, Frank Frigyes vagy éppen Basch Andor neve ugyan korábban sem volt ismeretlen, de rangjuknak megfelelő értékelésük sokáig váratott magára.
Hegedűs Béla életműve néhány évvel ezelőtt a teljes elfeledés homályából bukkant fel, ma már - az aukciós sikerek hatására - neve újra ismertté vált. Erdélyi Ferenc művészete még egy-két évvel ezelőtt is fehér folt a modern magyar festészet térképén, hiszen igazán komoly művei az elmúlt időszakig csupán korabeli reprodukciókról voltak ismertek. A Magyar Nemzeti Galéria Árkádia tájain című kiállításának kitűnő katalógusa közölte két húszas években készült, lappangó művének fényképét, ám ezek is csak közel nyolcvan éves, elsárgult újságok lapjairól kerülhettek a kötetbe. A tárlat rendezői kiemelték Erdélyi stílusának feltűnő rokonságát a Szőnyi-kör klasszikus hangú festészetével, elsősorban Aba-Novák és Derkovits korai alkotásaival. A mélyebb elemzés - a festő műveinek ismeretlensége miatt - elmaradt, ám a reprodukciókon közölt képek kvalitása sokak érdeklődését felkeltette. A kiállítás óta négy év telt el, s végre a maguk valójában tanulmányozhatjuk Erdélyi fontos alkotásait, felidézhetjük sokáig elfeledett életútját.
Erdélyi Ferenc 1904. május 4-én született Budapesten. Már tizenkét évesen festett, s 1919-ben felvételt nyert a budapesti Iparművészeti Iskolába. Két évvel később átjelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Benkhard Ágostnál és Rudnay Gyulánál tanult. Képeinek komor hangulata, színeinek sötét tónusa elsősorban utóbbi mesterének hatását bizonyítja. 1923-ban megkezdte évtizedekig tartó utazásait, melyek során szinte teljesen bejárta az európai kontinens nyugati felét, de hosszú időt töltött Afrikában és Amerikában is. Párizs után egy évig Madrid, majd Barcelona következett, azután Alexandriában és Kairóban járt. 1924-ben fél évig Algírban élt, ahol számos arcképmegrendelést kapott az ország kormányzóitól és kancellárjaitól. Utazásai során szinte valamennyi említett városban kiállítása volt, sőt 1926-ban New Yorkban és Philadelphiában is bemutatkozott. Pályájának egyik legnagyobb sikerét a brüsszeli Galerie d'Art Kodak-ban, 1927 végén rendezett kiállításával aratta, melyről a belga sajtó, az ország jelentős kritikusai általános elismeréssel emlékeztek meg. A következő év elején visszatért Budapestre, ám röviddel ezután Svájcba, Finnországba, majd Hollandiába ment. Az 1930-as évek első felében Hágában és Amszterdamban élt. 1936 őszén holland feleségével visszatért Magyarországra, ám három év elteltével New Yorkba utazott. Végleg letelepült Amerikában, ahol a festés mellett haláláig művészképzéssel foglalkozott. Először még Hágában, a Holland Művészeti Akadémián tanított, majd Pasadénában, 1945-től pedig a Dél-Kaliforniai Egyetem művészeti tanszékén oktatott. 1959-ben halt meg Los Angelesben.
Erdélyi Ferenc festészete, ahogy most vizsgált alkotása is bizonyítja, jól illeszkedik a húszas évek Európájában megerősödött neoklasszikus stílusirányzathoz. A tízes évek avantgárd mozgalmainak kifulladása, a formabontó izmusok lecsendesedése után a festők jelentős része a múlt elutasítása helyett éppen a tradíciók tiszteletét hangsúlyozta. A hagyományos témák és ikongráfiai típusok újraélesztése, a realisztikus megformálás és a precíz rajz egy új, persze modernebb - Cézanne és a kubizmus tanulságait felhasználó -akadémizmus, egy igazi "múzeumi" festészet kialakulását eredményezte. Magyarországon Szőnyi és a köré csoportosuló fiatalok, zömében a 19. század utolsó évtizedében született generáció legjobbjai váltak az irányzat prominens képviselőivé. Erdélyi - bár csaknem tíz évvel fiatalabb volt náluk - sokukkal találkozhatott a főiskolán, hisz többek között Aba-Novák, Paizs Goebel és Patkó is 1920 körül még hallgatója volt az intézménynek. A most bemutatott, 1928-ban készült festmény leginkább Szőnyi korai alkotásaival állítható párhuzamba: klasszikus beállítás, erőteljes fény-árnyék kontrasztok, Rembrandt műveit idéző, sötét tónusú kolorit jellemzi. Erdélyi műveivel kapcsolatban a korabeli kritika is szinte kivétel nélkül a klasszikus hagyományok megújuló továbbélését emelte ki. Hangsúlyozták rokonságát Breughel, Rembrandt, Greco és Goya művészetével, kiemelték képeinek drámai erejét, előadásának kendőzetlen egyszerűségét.
Erdélyi Ferenc művészetének megismerése, elemzése és értékelése csak most indulhat meg, hiszen munkái mindeddig lappangtak, s ma is csupán néhány főműve vált ismertté. Az elkövetkező időszakban azonban - az elmúlt évtized tanulságai alapján - bízvást remélhetjük, hogy itthon és külföldön sorra bukkannak elő alkotásai. Így rövidesen tisztább és precízebb képet rajzolhatunk a hazai neoklasszicista irányzat egy több mint fél évszázad óta elfeledett alkotójáról.
(A tanulmány bővebb változata megjelent az Artmagazin 2004. májusi számában)
Molnos Péter